Calzaiuoli utca

A Calzaiuoli utca kétségkívül Firenze legközpontibb és egyik legelegánsabb utcája, ahol szüntelenül hömpölyög a gyalogosforgalom. A körülbelül négyszáz méter hosszú utcának nincs járdája, hiszen már nagyon régóta sétálóövezet, két oldalán pedig Firenze legelegánsabb üzleteinek egész sora húzódik. Először a 15. században szélesítették ki, amikor a számos ruha- és cipőműhelynek adott otthont. Természetes összekötő kapocs a vallási és a politikai hatalom között (a Dóm tér és a Piazza della Signoria között). Korábban kisebb, keskenyebb szakaszokra tagolódott, amelyek különböző neveket viseltek: Via dei Cacioli (a sajtárusokról), Via de' Banderai, Via dei Farsettai, Via de' Bonaguisi (egy kereskedőcsaládról, amelynek címeres palotája ma is áll a Via della Condotta sarkán), a Corso dei Pittori, vagyis San Bartolo (lásd a következő szakaszt), a Via dei Brigliai és a Corso degli Adimari (lásd a későbbi szakaszokat). Két családnevet leszámítva ezek a nevek mind azt mutatják, mennyire mélyen gyökerezett az utca kereskedelmi hivatása. A művészműhelyek közül itt dolgozott Donatello és Michelozzo is. A 14. században két jelentős templom épült az utcában: az Orsanmichele és a San Carlo dei Lombardi, valamint néhány azóta eltűnt kis templom (például a Santa Maria Nepotecosa). Az Orsanmichele fülkéiben különösen híres reneszánsz szobrok sorakoznak (ma már másolatok), amelyeket egy-egy céh rendelt meg, és a céhek védőszentjeinek szenteltek. Nagy szobrászok, például Donatello, Verrocchio, Lorenzo Ghiberti, Giambologna és Nanni di Banco művei helyén ma másolatok állnak. A 19. század elejétől kezdtek újabb szélesítésről beszélni: az első tervet Giuseppe Del Rosso építész készítette, akit azzal bíztak meg, hogy hozzon létre egy új kereskedelmi főútvonalat a városban. A terv a fiókban maradt, 1826-ban pedig új javaslat született, hogy mindkét oldalon árkádokat építsenek (Luigi de Cambray-Digny építész tervei alapján), de ezek a kisajátításokkal kapcsolatos hivatali problémák miatt soha nem valósultak meg. A Calzaiuoli utcában már 1834 óta működött a Bazar Bonajuti, Firenze első igazi bazárja, amelyet hatalmas, kétszintes fedett térként alakítottak ki. Itt működött 1907-től 1988-ig a Duilio 48, az áruházak híres előfutára, amelyet minden régi firenzei jól ismert (ma ugyanezek a felújított, modernizált helyiségek a Coin áruházhoz tartoznak). A szélesítési tervek újra és újra követték egymást, megvalósításukra azonban 1842-ig kellett várni, amikor végre megkezdődtek a munkálatok. A mai 14 méteres szélesség eléréséhez rengeteg épületet kellett lebontani vagy kisebbíteni, például egy jó állapotban megmaradt tornyot is éppen a Dóm tér sarkán. Az árkádok nem épültek meg, így az utca széles maradt, és kiválóan alkalmas a gyalogos közlekedésre. A Dóm tér környéke tehát az Adimari család főhadiszállása volt, ezért ezt a szakaszt Corso degli Adimarinak hívták. A Via de' Calzaiuoli és a Via delle Oche egyik sarkán állt az Adimari család loggiája. Az ilyen családi loggiák nagyon gyakoriak voltak a városban (ma jól felújított példa a Loggia Rucellai a Via della Vigna Nuován), büszkeséget jelentettek tulajdonosaiknak, és évfordulókra, esküvőkre, ünnepségekre, fontos köz- és magánügyekre használták őket, hogy megmutassák a család rangját, olykor pedig azzal a céllal, hogy lenyűgözzék az ellenfeleket és a „csőcseléket”. Az Adimari-loggia azonban szomorú hírnévre tett szert, mert a naplopók és semmittevők találkozóhelye volt, ezért „Neghittosának” nevezték (a latin neglectus, vagyis lusta, rest szóból). Ezt a városi sarkot ma is „Canto alla Neghittosának” hívják, és itt gyűlt össze az egyik ünneplő társaság, a „Re Piccinino alla Neghittosa” is. A már említett loggián kívül állt itt egy toronyház is, amelyet a 19. században lebontottak: egykor az utca elején, a Venerabile Arciconfraternita della Misericordia palotája mellett helyezkedett el. A Confraternita garázsában egy San Cristoforo degli Adimari nevű kis templom működött, amelyből csak a családi címerek maradtak meg. A Santa Maria Nepotecosa kis temploma is, amely a mai Via del Corso sarkán állt, az Adimari család védnöksége alatt állt. A Loggia del Bigallo helyén valaha az úgynevezett Torre del Guardamorto állt, szintén az Adimarié, amelyet 1248-ban romboltak le, miután tulajdonosaikat guelfként elűzték. Az Adimari család két fennmaradt tornya közül az egyik a Vicolo degli Adimari sarkán áll egy későbbi palotába beépítve, a másik, jobb állapotban lévő pedig a Via dei Tosinghi sarkán. A Vicolo del Giglio és az Orsanmichele közötti szakaszt Corso San Bartolónak, vagy Festők sorának hívták, mert sok művész tartotta itt műhelyét, amely egyszerre szolgált műteremként és galériaként a műalkotások kiállítására. Itt állt a festők védőszentjének, Szent Bertalannak a temploma, amelynek színes márványból épült, román–toszkán stílusú oszlopcsarnoka volt, és a Macci család védnöksége alatt állt. Ebben az utcában működött a híres kovács, Niccolò Grosso, azaz „il Caparra” műhelye is, aki a 15. század utolsó éveiben élt, és a nevét arról kapta, hogy minden megrendelésért előleget („caparrát”) kért. Fő műve a Strozzi-palota sarkain függő lámpások. Műhelye fölött élénk színekre festett kovácsoltvas cégér lógott, amely máglyán égő könyvelési főkönyvek halmát ábrázolta, jelezve, hogy utálta a nyilvántartásokat. Mestersége olyan kiváló volt, hogy Giorgio Vasari is megemlítette az Életrajzaiban. A Corso San Bartolo dei Pittorival szemben nyílik a Vicolo dell'Onestà, amely a Piazzetta dei Tre Re térre vezet, ahol az Erkölcsi Hatóság (Magistrato dell'Onestà) székelt, és az erkölcsök felügyeletéért felelt. Ezen a téren állt a Macci család loggiája és tornya is, amely család a tér és a Calzaiuoli utca közötti házak tulajdonosa volt. A Via della Condotta és a Piazza della Signoria közötti szakasz az egyetlen, amely megőrizte régi arculatát, mert mai szélességét már 1383 óta viseli. A 2–12. szám alatti (piros számozású) épület a régi Bombicci-palota, ezt követi a Via della Condottán túl a Buonaguisi-palota, a szemközti oldalon pedig, Piazza della Signoria 4a számon, a Mercatanti, vagyis Calimala céh egykori palotája áll. A Via di Porta Rossa kereszteződésén túl található a Cavalcanti-palota egy régi pajzzsal, mellette pedig az Orsanmichele Társulat, vagyis a Laudesi székhelye a bevésett OSM monogrammal. Az egész utca tele van emléktáblákkal. A 10. szám alatt egy tábla arra emlékeztet, hogy az utca átépítése idején előkerültek a római városfal alapjai. A 11. szám alatt (piros), a Cavalcanti-palotán egy Dante-emléktábla található, amely a Pokol (X. ének, 58–63. sor) egyik részletének Guidónak szóló sorait idézi. Az 56–58. szám alatt egy tábla a San Bartolomeo templomra emlékeztet, amelyet 1768-ban megszenteltségétől megfosztottak, majd lebontottak. Hasonló sors jutott egy másik templomnak, a Santa Maria Nepotecosának is, amelyre a 72. szám (piros) alatt emlékeztetnek. A 83. szám alatt (piros), egy ház falán Brienne-i VI. Walter, a gyűlölt athéni herceg címere látható, aki 1342 és 1343 között zsarnokoskodott a városon. Egyik híve, Cerrettieri Visdomini helyezte el, és egy tábla emlékeztet erre a szerencsétlen döntésére, mondván, hogy „rossz becsvágytól hajtva, házait az elnyomott város gyalázatára, nem büntetlenül szennyezte be”. A 97. szám alatt (piros) egy másik tábla Donatello és Michelozzo műhelyét idézi, akik „testvérekként” dolgoztak együtt. A 105. szám alatt (piros) egy téglalap alakú emléktábla a Corso degli Adimarira és a család házaira emlékeztet. Végül a 122–124. szám alatt (piros) egy nagy márványtábla őrzi az utca 1842 és 1844 közötti kiszélesítésének emlékét, amely II. Lipót lotaringiai nagyherceg idejében történt.