Ponte Vecchio

A Ponte Vecchio Firenze egyik jelképe és a világ egyik leghíresebb hídja. Az Arno legszűkebb pontján ível át, ahol az ókorban gázló volt. Ezt az átkelőt 123 körül meg kellett erősíteni és szélesíteni, amikor Hadrianus elrendelte a Via Cassia Nuova építését, amely átszelte a várost, és a déli parton valószínűleg a via de' Bardinak és a via di San Niccolònak felelt meg. A hídnak talán már kőpillérei voltak, a szerkezete pedig a szokásnak megfelelően fából készült. Az első római híd a 6–7. század táján pusztulhatott el a barbár korszak elhanyagoltsága és háborúi miatt, valamint valószínűleg az árvizek okozta károk következtében. Nehéz megmondani, hány hidat sodort el az Arno gyakori áradása, és hányat építettek újjá. A kevés okirat egyike 972-ből való: ebben Sichelmo püspök Domenico d'Orso atyára bízta a Santa Felicita-templomot, amely „nem messze az Arno folyó hídfőjétől” állt. Giovanni Villani Nagy Károly idejében épült hídról írt, és talán a 9. vagy 10. században került az átkelő mai helyére. Egy híd biztosan a mai helyén épült újjá az 1177-es összeomlás után. A 20. századi vizsgálatok a hídfőkön és a pilléreken arra utalnak, hogy a híd régebbi maradványokra támaszkodott, például a 10. század második feléből származó tölgyfa gerendákra. 1222-ben és 1322-ben megrongálódott, az 1333-as árvíz, amelyre emlékeznek a legpusztítóbbak közül, elsodorta. A „lungarnók” (rakpartok) megépítése után 1345-ben három nyílással építették újjá; Taddeo Gaddi (Vasari szerint) vagy Neri di Fioravante művének tartják. 1442-ben a városi hatóság a tisztaság és a rend védelmében arra kötelezte a mészárosokat, hogy a Ponte Vecchión lévő üzletekbe költözzenek, így a belváros palotáitól és lakóházaitól kissé elkülönülve működhettek. A rendelkezés elsősorban azokat a megszokott, kellemetlen szagú nyomokat akarta megszüntetni, amelyeket a mészárosok kordéi hagytak az utcákon az Arnóig, amikor a húsfeldolgozás apróbb hulladékait szállították; ezek most közvetlenül, kárt nem okozva a folyó sodrásába kerülhettek. Ettől kezdve a híd a húspiac lett, és a mészárosok, akik később az üzletek tulajdonosai lettek, több hely reményében rendezetlenül apró, a folyó fölé kinyúló helyiségeket toldottak hozzájuk, és fagerendákkal támasztották alá őket. 1565-ben Giorgio Vasari építész I. Cosimo számára megépítette a „Vasari-folyosót”, hogy összekösse a politikai és közigazgatási központot, a Palazzo Vecchiót a Medici-család magánrezidenciájával, a Pitti-palotával. A mintegy egy kilométer hosszú, mindössze öt hónap alatt felépült, magasított folyosó a Palazzo Vecchiótól indul, áthalad az Uffizi Galérián, elhalad a lungarno Archibusieri mentén, majd a híd keleti (bal oldali) üzletsora fölött vezet tovább; a végén konzolokkal (vagy „sporti”-kkal) alátámasztva megkerüli a Mannelli-tornyot, és a bal parton (az „Oltrarnón”) folytatódik a Pitti-palotáig. A mészárosüzleteket I. Ferdinánd 1593-ban aranyművesekkel és ékszerészekkel népesítette be, mert nem szívlelte a kevéssé nemes, kellemetlen szagú kereskedést a függő folyosó ablakai alatt. A Ponte Vecchiót meglátogatta Hitler, Mussolini és a náci és fasiszta vezetők egy csoportja a németek 1938-as olaszországi útja során, szövetségeseket keresve. Erre az alkalomra nyitották ki a Vasari-folyosó közepén lévő három panorámaablakot. A náci csapatok visszavonulásakor 1944-ben, a második világháborúban ez volt Firenze egyetlen hídja, amelyet a németek nem robbantottak fel, részben a németek firenzei képviselőjének, Gerhard Wolfnak a szerencsés közbelépése révén; ő a háború után ezért és más érdemeiért Firenze díszpolgára lett, és magán a hídon emléktábla őrzi a nevét. A híd megközelítési pontjai, a via Por Santa Maria, a via Guicciardini és a borgo San Jacopo környéke azonban súlyosan megsérültek, és az 1950-es évek eleji sietős újjáépítés miatt ma ilyen kirívóan modernek. A felszabadulás zűrzavaros napjaiban a Vasari-folyosó volt az egyetlen módja annak, hogy a város északi és déli része között közlekedni lehessen, ahogy ezt Roberto Rossellini Paisà című filmjének Firenzének szentelt epizódja is tanúsítja, ahol a főszereplő inkognitóban halad át egy kiürült Uffizi Galérián, amely tele van becsomagolt antik szobrokkal. A Ponte Vecchio három széles, lapos ívű nyílásból áll (magasság és szélesség aránya 1:6); Nyugaton először haladták meg a római mintát, amely kizárólag teljes félkör alakú nyílásokat alkalmazott. Ezek egy nagyon hosszú hídnál sok ívet igényeltek, ami árvíz esetén veszélyt jelentett (a keskeny nyílások könnyen eldugulnak), vagy erősen meredek lejtőt eredményezett, ami szintén nemkívánatos megoldás (tipikus példák: a Ponte della Maddalena Borgo a Mozzano mellett, a Ponte Fabricio Rómában). A példa iskolát teremtett: hasonló lapos ívvel épült a 16. században a velencei Rialto-híd és még sok más. Az spanyolországi alconétari híd sokkal korábbi példa a lapos ívű nyílások használatára, de nem kerüli el a folyómeder ívtartó pillérek általi eltömődésének problémáját, mivel sok kis nyílású hídról van szó, amely mindenben hasonlít a hagyományos félköríves hidakra. További jellegzetesség, a turista számára sokkal szembetűnőbb, de kevésbé forradalmi: a két oldalról kézműves műhelyek sora szegélyezi az átjárót, amelyek egykori, később bezárt árkádokban alakultak ki, és amelyek híressé tették a hidat, mintha az utca folytatása lenne. A Ponte Vecchio üzletei mind a központi átjáróra nyílnak, mindegyiknek egyetlen kirakata van, vastag faajtókkal zárva, és gyakran a folyó fölé kiugró hátsó helyiséget építettek hozzá, amelyet konzolok (vagy „sporti”-k) tartanak. A híd négy sarkán ugyanennyi torony őrizte a bejáratot: ezek közül csak a Mannelli-torony maradt meg, a Rossi-Cerchi-tornyot az 1944-es robbantások után építették újjá. A híd közepén az üzletsor két panorámateraszra szakad: a keleti fölött a Vasari-folyosó halad át, a másikon Benvenuto Cellini, a híres firenzei szobrász (és aranyműves) mellszobros emlékműve áll, amelyet Raffaello Romanelli készített, és 1901. május 26-án avattak fel. Az alkotáshoz kútcsap is tartozik, amelyet Cellini születésének négyszázadik évfordulója alkalmából helyeztek el. A víz a talapzat sarkain lévő négy maszkból fakad, és ugyanennyi, Egisto Orlandini készítette kagylóhéj alakú medencébe ömlik. A talapzaton Cellini korára jellemző díszítések ismétlődnek, például girlandok, maszkok, oroszlánlábak, kecskefejek (I. Cosimo jelképei) és gyémántgyűrűk, amelyek a Medici család számos tagjának impresszumában szerepelnek. A Cellini-emlék rácsozatára a szerelmesek filctollal feliratozott lakatokat szoktak kötni, az elszakíthatatlannak szánt szerelmi kötelék jelképeként; a lakat kulcsát az Arnóba dobják, hogy jelképesen soha többé senki ne vehesse le. Ez a szokás, amelyet talán az Accademia di San Giorgio alla Costa katonái kezdtek el, legfeljebb húsz évre nyúlik vissza, és az első ilyen jellegű, megelőzve a híresebb római Ponte Milviót. A városi önkormányzat, hogy gátat vessen a híd díszítéseit már elcsúfító lakathegynek, 2006-ban 50 eurós bírságot vezetett be azoknak, akiket azon kapnak, hogy lakatot erősítenek a Cellini-emlék rácsára: a lakatok ekkor a közeli lungarno degli Archibusieri vasrácsaira költöztek.