Po utca

A Po utca Torino egyik legfontosabb utcája. Összeköti a város szívében fekvő Castello teret a Vittorio Veneto térrel.
Jellegzetes, a városra oly jellemző árkádos épületek szegélyezik, amelyek alatt számos üzlet, könyvesbolt és néhány használtkönyv-árus pultja várja a látogatókat. Az utcában áll a Torinói Egyetem történelmi székhelye is, amelyet 1404-ben alapítottak. Említésre méltó a történelmi Caffè Fiorio is, amely a 19. század folyamán értelmiségiek és politikusok kedvelt találkozóhelye volt.

A 17. század második felében, részben az időszakonként visszatérő pestisjárványok miatt is, gyökeres megújításra volt szükség a Contrada di Po környékén, amelyet egészségtelennek és ártalmasnak tartottak.
Az új Contrada di Po Torino második városbővítésének eredménye: ezt 1663-ban II. Károly Emánuel savoyai herceg indította el, majd Savoyai Mária Johanna Battista régens akaratából folytatódott. Az utcát Amedeo di Castellamonte építész tervezte, és 1674-ben avatták fel.
Ferde vonalvezetése az újvárosi negyed, a Borgo Nuovo főútjává vált. Itt koncentrálódtak már a késő középkor óta az intézményi épületek, például a Studium (a mai Torinói Egyetem, amelyet 1404-ben nyitottak meg), egy katonai akadémia, szabadfoglalkozású irodák, később pedig az Accademia Albertina di Belle Arti, a szépművészeti akadémia is. Feladata az volt, hogy összekösse a savoyai hatalom központját, a Castello teret azzal a térrel, amely a 18. század végéig a város díszgyakorlótere volt, vagyis a mai Vittorio Veneto térrel.
Az utca ezenkívül Chieri és Monferrato felé vezető út kezdete volt, amely a Pón átívelő régi hídtól indult, nagyjából a mai híd helyén; a folyón akkoriban csak ez az egy átkelő volt.
1720-ban, II. Viktor Amadé uralkodása alatt átalakították az épületeket, ekkor kerültek az utcára a ma is jellegzetes árkádok, és ekkor kapta a Po utca nevet. A 19. század második felében I. Viktor Emánuel savoyai király akaratából teraszokat építettek a gyalogos átjárók fölé, hogy az uralkodó és kísérete a Királyi palotától zavartalanul, még esőben is eljuthasson a hídon túl álló Gran Madre templomhoz.
1862. augusztus 28-án éjjel hatalmas tűz pusztította el a Tarino-házat az utca 18. szám alatt; a kiérkező tűzoltók és mentők közül 17-en életüket vesztették.
A második világháborúban a negyed súlyos károkat szenvedett az 1944-es bombázásokban, és főként az utca jobb oldala sérült meg a legjobban.
1977. október 1-jén diáktüntetés vonult végig az utcán, amely gyújtogatásos merényletbe fajult az „Angelo Azzurro” nevű szórakozóhely ellen. A lokál az utca utolsó szakaszán, a jobb oldalon működött, és a támadásban életét vesztette Roberto Crescenzio, dolgozó egyetemista.

Az utca 30 méter széles (az árkádokkal együtt) és 704 méter hosszú, nem párhuzamos vonalvezetéssel épült, mert a város központját össze kellett kötni a Pón átívelő híddal. A jellegzetes árkádok a Castello tér, a Via Roma és a Pietro Micca utca árkádjaival együtt a város leghosszabb árkádsorát alkotják. Az utca bal oldalát az összes gyalogátjárót lefedő teraszok jellemzik, a jobb oldalon ilyenek nincsenek. Így a bal oldalon az árkádok megszakítás nélkül egészen a Vittorio Veneto tér végéig folytatódnak.
A burkolat Torino főbb belvárosi utcáira jellemző kőburkolat. Az utca régóta fontos közlekedési ütőér; számos villamos- és buszvonal halad rajta, és gyakran használják felvonulásokra, tömegrendezvényekre is: a munkások május elsejei menete például klasszikusnak számít.