Calci

A Certosa di Calci 1366-ban épült. Pisától 10 km-re fekszik, egy lenyűgöző természeti völgyben, amelyet korábban „Valle Graziosa”, azaz a „Kedves-völgy” néven ismertek. A kolostor két fő részből áll, amelyek a kartauzi rend vallásos menedékhelyeként betöltött szerepét tükrözik: van bennük hely a magányos elmélkedésnek és a közösségi tevékenységeknek is. A mai formáját a barokk korban és a 18. század végén kapta. A 18. század legjobb művészei közül többen is hozzájárultak a La Certosa gazdagításához. A carrarai régióból érkezett mesteri kőfaragók dolgoztak a külső homlokzaton és a belső térben, amelyet freskók, többszínű márványborítások és vonalas díszítések tesznek különlegessé. A három kolostorudvart íves boltozatok és csendes, hangulatos folyosók teszik szépségessé. A központban reneszánsz kert terül el, közepén szökőkúttal, innen nyílnak a kartauzi szerzetesek celláinak ajtajai. Ezek a szerzetesek a művészi, tudományos és irodalmi alkotásokon végzett türelmes, gondos munkájukról voltak híresek. Az utolsó szerzetesek 1972-ben távoztak, azóta a cellákat felújították, és ma már a látogatók is bejárhatják őket. Mindegyik cellának saját kis kertje és kézimunkára szolgáló műhelye van. A látogatók megtekinthetik a kolostorudvarokat, a loggiákat, az étkezőt, a templomot és a könyvtárat, amely számos ősi kéziratot és szöveget őriz. A vendégszállás, az olajpréselő, a magtár, a gyógyszertár, valamint a főapát és a nagyherceg lakosztályai is nyitva állnak a nagyközönség előtt.

A templom érdekességei közé tartozik a carrarai márványból készült főoltár, a 17. századi mellékoltárok, a Szent Hermolaosz és Szent Ferenc között álló, gyermekkel ábrázolt Madonna, egy 18. századi olajfestésű oltárkép, valamint a 12. századi keresztelőkút, amely egyetlen márványtömbből faragott, reliefekkel díszített négy medencéből áll, és Biduino műhelyének alkotása. A 11. század végén épült templomot Daiberto érsek kezdeményezésére emelték, elkészültét pedig Toszkánai Matilda grófnő nagylelkűségének köszönhetik. A pisai román stílusú homlokzatot két sor vakárkád tagolja. A díszítést a pisai építészetre jellemző geometrikus motívumok adják. A templomtól balra áll a vastag, befejezetlen harangtorony, kövekből és téglákból. Ugyanezen az oldalon, magasan, egy antik fej látható, amely valószínűleg Jupiter Ammont ábrázolja. A belső teret gránitoszlopok osztják főhajóra és két mellékhajóra; az oszlopfők jón és korinthoszi stílusúak.

A Pisai Egyetem Természettudományi és Területi Múzeuma (Museo di storia naturale e del territorio) a calci kartauzi kolostor monumentális épületében található. Ez az egykori kolostor gazdag múltú, és művészeti, építészeti értékei miatt önmagában is megéri a látogatást. A kartauzi kolostort a múzeumtól függetlenül is meglátogathatod. A múzeum gyűjteményei a kolostor „kevésbé fontos” részeiben találhatók, amelyek építészeti és történelmi szempontból mindenesetre nagyon érdekesek. Például a valaha olajpréselő helyiség ma a múzeum bejárata, a raktárakból pedig történelmi galéria lett. A múzeumot eredetileg I. Ferdinando de’ Medici alapította a 16. század végén. Ma a Pisai Egyetem működteti. A múzeum nemcsak kiállítóhely, hanem kutatóközpont is, amely a helyi természettörténettel foglalkozik. Emellett széleskörű oktatási programot is kínál: az iskolai csoportok foglalkozásaitól a tanárok továbbképzésén át a múzeumi munkatársak szakmai képzéséig. A múzeumot sokféleképpen lehet bejárni. Három emeleten, mintegy 4000 négyzetméternyi termekben és galériákban több száz állattani, ásvány- és kövületi példány látható. Az anyag az időszaki kiállítások kivételével tematikusan van elrendezve. Jelenleg látogatható a Történelmi galéria (Galleria storica), az új Ásványgaléria (Galleria dei Minerali), valamint a hüllőknek, kétéltűeknek, ragadozóknak, fogatlanoknak (Xenarthra), erszényeseknek, kloákásoknak (Monotremata), denevéreknek, rovarevőknek, főemlősöknek és cetféléknek szentelt galériák. Nyitva áll a látogatók előtt a „Vertebrati a confronto” terem (Gerincesek összehasonlítva), az „Evoluzione dei Cetacei” (A cetfélék evolúciója), az „C’era una volta l’uomo” (Egyszer volt, hol nem volt az ember) című állandó kiállítás, a háromdimenziós „Ritorno al passato” (Vissza a múltba) galéria, amely a Pisai-hegység 500 éves történetét mutatja be, végül pedig a nemrég megnyílt akváriumtermek. A múzeum büszke arra is, hogy otthont ad a Regnoli-paleontológiai gyűjteménynek, amely korábban a Pisai Egyetemen volt kiállítva.

Az erőd Pisa tartomány Calci községében található, a körülbelül 540 méter magasan fekvő, azonos nevű hegy csúcsán. A Pisa–Firenze autópályáról érhető el a Navacchio kijáratnál; autóval Caprona felé kövesd a táblákat. Parkolj le Capronánál, és innen gyalogold végig az erőd falaihoz vezető ösvényt. A Firenze–Pisa autópályáról is megközelíthető: a Cascina kijáratnál Vicopisano felé kell követned a jelzéseket. Calciból a település temetőjénél térj rá az úgynevezett „Strada della Verruca” (Verruca-út) nevű útra. Bár burkolatlan, autóval is járható, így a sziklának, amelyen az erőd áll, a lábához juthatsz autóval (körülbelül 20 perc vezetés). Júliusban Vicopisanóból vezetett túrák indulnak az ásatási helyszínekre. A túrákat a vicopisanói könyvtárban lehet lefoglalni. Az erőd a Verruca-hegy csúcsán áll, a Pisai-hegység keleti lejtőin (537 méter tengerszint feletti magasságban). Innen uralja a pisai síkságot, és követi az Arno folyó kanyarulatait. Stratégiai fekvése miatt évszázadokon át kulcsfontosságú volt Pisa védelmi terveiben, a Firenze elleni véres küzdelmek idején. Az erőd lehetővé tette a Pisa, a vicopisanói vár és a Buti-vár közötti vizuális összeköttetést, ez utóbbi pedig a Pisai-hegység lábánál elterülő egész térséghez tartozott. A történeti források szerint a területen már 780-ban éltek emberek, amikor a vidéket olyan erősség védte, amely ideálisan helyezkedett el az Arno és a környező síkság ellenőrzéséhez. Akkoriban ez a terület, amely egészen a tengerig húzódott, még mocsaras volt. Az erőd szinte mindig bevehetetlennek bizonyult minden olyan hadsereg és ellenséges hatalom előtt, amely meg akarta hódítani és ellenőrizni a vidéket. Erre több példa is említhető: 1288-ban a pisai guelfek és a luccai sereg háborúja, 1328-ban pedig Bajor Lajos német inváziója. Említhetők további események is: 1363-ban a firenzei támadás, 1369-ben IV. Károly cseh király csapatainak betörése, 1375-ben pedig John Hawkwood vezette angol csapatok inváziója. 1402-ben, miután a firenzeiek elfoglalták Pisát, az erődöt lerombolták, hogy a jövőben ne jelenthessen veszélyt. Ugyanebben az évben, 1402. június 18-án a firenzei csapatok hosszú és véres összecsapások után visszafoglalták a Verrucát. A vereség Pisa függetlenségi reményeinek kegyelemdöfését jelentette: a város hat évvel később véglegesen megadta magát Firenzének. Az erőd mai képe a sorozatos háborúk után végzett megerősítési munkák eredménye. A Verrucát egységes szerkezet helyett inkább heterogén építménynek tekintik, amely különböző építési szakaszok és különböző építészek munkájának együttes eredménye. Alaprajza ötszögletű; elöl két kör alakú torony áll, amelyeket a 16. században restauráltak, hátul pedig két sarokbástya. A főkapu trilit szerkezetű, és még látszanak rajta a zsanérok és a reteszek nyomai. Az erőd belsejében két építési szint található: a felső sokkal jobban megsérült, mint az alsó, amely teljesen a föld alatt van. A falak ritka példái annak az erődítési módnak, amelyben a korban általánosan használt tégla helyett laza köveket raktak; faragott köveket csak korlátozott mennyiségben, kizárólag a sarkoknál használtak. Az építmény legrégebbi magja verrucana kőből készült, és a 8. századra datálható. A fő szerkezet funkcionális jellegéről ismert. Ide tartoznak a laktanyák és a gyakorlóterek, a raktárak, egy ciszterna és egy templom. A főerődből bejárati átjárók vezetnek az oldalsó bástyákhoz, ahol olyan helyiségek voltak, amelyeket a környék megfigyelésére vagy az ellenség lövésére használtak. A lőrések az egész kerület mentén még ma is láthatók. Az erődben fontos felfedezést tettek egy feliratnál, amelyet ma a San Matteo Nemzeti Múzeumban őriznek. Szinte biztosan ez a legkorábbi dokumentum vulgáris olasz nyelven, és egyértelműen így van keltezve: „a dì dodici di giugno MCIII” (1103. június 12.).