Aquileia

Az aquileiai Nagyboldogasszony-bazilika története és építészeti rétegei egyaránt izgalmasak, és a város egyik legfontosabb keresztény emlékhelye. A negyedik században, nem sokkal Constantinus ediktuma után emelte Teodoro püspök a római raktárak maradványaira. Eredetileg két csarnokból, több kisebb melléképületből és egy keresztelőkápolnából állt. A csarnokok mozaikpadlói a mai templom főhajójában és oldalában még láthatók. A padlók az 1900-as évek elejének ásatásai során kerültek napvilágra, állapotuk és ábrázolásaik gazdagsága miatt a nyugati keresztény világ legszebb padlómozaikjai közé tartoznak. Kiemelkednek a bazilika építését támogató adakozók portréi, az Ószövetség egyes történetei, valamint a élénk színű halakkal teli tengert ábrázoló kép.
Az ötödik század közepén a hunok érkezésekor elpusztult egy második, a negyedik század végén épült épület is. Ennek padlósorának és egy négyszögletes építmény maradványai a kriptában ma is láthatók. A homlokzat, valamint az oszlopok alapjai és a szentély mozaikjai az ötödik század második felében épült új, nagy bazilikához tartoznak. A legnagyobb bővítést 1021 és 1031 között Popone pátriárka végezte el. Ő kapta a román stílusú formákat az keresztházhoz, az apszishoz és a felújított kriptához. Az 1348-as földrengés után hegyes ívek és jellegzetesen gótikus oszlopfők készültek, végül a reneszánsz idején a város urai, a velenceiek gazdagították az egész szentélyt.
Ma a templom lenyűgöző együttest alkot. Ide tartozik a negyedik századi nyolcszög alaprajzú keresztelőkápolna, amelyet oszlopos tornác köt össze a homlokzattal, valamint a „pogányok temploma” (chiesa dei pagani), egy tizenegyedik századi, téglalap alaprajzú épület, amelyben a katekumenek gyülekeztek. Érdemes megnézni az ötödik századi mozaikokat a Süd Halle nevű, keresztelőkápolna déli csarnokában. A háromhajós, apszisos templomba lépve lenyűgöz az egyszerű oszlopsor és a részletgazdag, pompás padló közötti tökéletes összhang. Érdemes megtekinteni a bejárattól balra nyíló belső és külső „ásatási” (degli scavi) kriptát is, ahol a falak, oszlopok és padlócsíkok egymásra rétegződő maradványai segítenek megérteni az együttes átalakulásait. A bal oldalon áll a harangtorony, egy tizenegyedik századi, masszív kőtorony, osztott ablakokkal. A tizenhatodik században újjáépítették, tetején a Friuliban jellegzetes fenyőtobozdísz áll. Fel lehet menni rá, és onnan szép kilátás nyílik. A bazilika apszisa mögött található a „Hősök temetője” (Cimitero dei caduti), ahol az első világháborúban elesett olasz katonák nyugszanak. Egy márványtábla Gabriele D’Annunzio zsoltárfordításának részleteit őrzi.

Az 1882-ben alapított Aquileiai Nemzeti Régészeti Múzeum a római korból származó leletek egyik legfontosabb őrzőhelye. A 12 kiállítóterem egy 19. századi villában, a Cassis Faraone-villában kapott helyet, és kerámiatárgyakat, ékszereket, gemmákat, érméket és háztartási eszközöket gyűjt, amelyek magánadományozásokból és a 19–20. század között folytatott ásatásokból kerültek elő. Különösen értékes a kőemlékek gyűjteménye, amely a portrészobrászattól a monumentális szobrokig, a domborművektől a sírsztélékig terjed. Ezek közül sok az elhunytak foglalkozását mutatja be, és halálukat követően dicsőíti tetteiket (például bátor katonákét, illetve az ácsét, a kovácsét, az adószedőét...).
A külső galériákban és a kertben kaptak helyet a síremlékek (köztük kiemelkedik a Celsius-családé), valamint Aquileia domusaiból és néhány középület (talán a fürdők és a cirkusz) padlómozaikjai. A leghíresebb közülük a „del fiocco” (masnit jelentő) mozaik, amely egy szőlőtőkét és egy masnival átkötött borostyánt ábrázol, valamint az asaratos oikos, egy ebédlő padlójának képe, amelyen egy fényűző lakoma maradékai hevernek; mindkettő az i. e. 1. századból származik. Figyelemre méltóak a hajózással foglalkozó termek is, köztük kiemelkedik egy kis csónak, amelyet 1972-ben Lisert közelében (Monfalcone) találtak.

Nemrég felújított épületében érdemes megnézni a kolostor korai keresztény múzeumát, amely a bencések egykori apátságában kapott helyet. Az apátságot 1782-ben feloszlatták, majd gazdasági épületté alakították. Az épület egy nagy, ötödik századi keresztény bazilika maradványaira épült. Ennek impozáns épületnek a romjai a 19. század végi ásatások során kerültek elő, a háború után azonnal folytatódtak, és ezek alapján rekonstruálható egy nagy, sokszögletű apszisú csarnok téglalap alakú alaprajza. Az épületszerkezeteken kívül megmaradt a templombelső szép mozaikpadlója, valamint a templom előtti teret borító burkolat egy szakasza. A múzeum őrzi a Beligna-bazilika (ma már elpusztult) presbitériumából és apszisából származó szép mozaikokat is, továbbá gazdag kiállítást, amely a negyedik és a tizenegyedik század közötti aquileiai keresztény gyökerekről mesél. Különösen figyelemre méltó a korai keresztény feliratok gyűjteménye (a leghíresebbek közé tartozik az afrikai Restutusnak szentelt felirat, aki Aquileiába érkezett, és annyira megszerette a várost, hogy többé nem akart elmenni), a szarkofágok, valamint templomokból és magánkápolnákból származó mozaiktöredékek, továbbá a feliratok és domborművek, amelyek közül kiemelkedik Szent Péter és Pál híres portréja, amelyet a negyedik századra datálnak.

A Via Sacrát 1934-ben alakították ki: az ásatásokból kikerült kövekkel burkolták az egykori Natissa folyó medrét, amely ezen a szakaszon mintegy 48 méter széles volt. Ma az út kellemes sétát kínál zöldellő környezetben, ókori frízek, oszlopdarabok, márványlapok, feliratok és szobortöredékek mellett.
Maga az utca is műemlékké vált, és a folyami kikötőhöz vezet, amelyet a 30-as években tártak fel. A nagy infrastruktúrát a Kr. u. I. század elején építették: egy 350 méter hosszú, két szintből álló rakpart készült isztriai kőből, hogy különböző méretű hajók is kiköthessenek. Még ma is láthatók a rakodópartok a raktárakkal, a hajók megkötésére szolgáló, vízszintes gyűrűkből és függőleges illesztésekből álló kikötőbakok, részben a macskakővel burkolt utcák, valamint a lépcsők, amelyeken az árut egészen a város központjáig, a Fórum közelébe szállították. A harmadik századból származnak a rakpart fölé emelt falak maradványai, amelyeket Maximinus Thrax 238-as betörése után védelmi célból építettek; a további helyreállítási munkák a negyedik század második felére tehetők. A kikötő a negyedik századig fontos kereskedelmi csomópont volt.

A Via Giulia Augustán érkezve Aquileiába, lehetetlen nem észrevenni a Fórum maradványait az út mindkét oldalán. Ezen a területen a feltárások, amelyek a római város történetének teljes megértéséhez nagyon fontosak, a 20. század 30-as éveiben kezdődtek, és ma is folynak. A fórum minden római város központi, összefogó pontja volt; a két főútvonal, a Cardo és a Decumanus metszéspontjában épült, ahol ezek merőlegesen keresztezték egymást. A nagy, téglalap alakú, részben árkádos téren üzletek, kocsmák, polgári funkciójú épületek és a forumi bazilika nézett ki. Ez utóbbi volt a város legbefolyásosabb embereinek találkozóhelye, a bíróság székhelye, ahol a politikai és gazdasági ügyeket tárgyalták.
A bazilika, amely több mint 90 méter hosszú, mintegy 2250 négyzetméter alapterületű nagy épület, egy nagy termet alkot két apszissal, és oszlopsorokkal három hajóra osztott. Ma a régészeti területen részben látható, éppúgy, mint az árkádok egy része (a déli és a keleti), az esővíz elvezetését és a szennyvíz kifolyását lehetővé tevő csatornázott szegély, valamint a teret burkoló karszt kőlapok egy része. A feltárások során előkerült számos leletet a Nemzeti Régészeti Múzeumban őrzik.

Egy kis időutazást tehetsz a római kori Aquileiában, ha végigsétálsz a Via Julia Augustán. A Via XXIV Maggióval való kereszteződésnél áll a impozáns Nagy mauzóleum (17 m magas), amely az i. sz. 1. század elejéről származó síremlék. 1891-ben fedezték fel a közeli Roncolon di Fiumicello településen, ide pedig 1956-ban építették újra. Az építmény egy lépcsőzetes alapzaton álló nagy, diószerű sírkamrából áll, amelyre csúcsos fedelű, kegyeleti kápolnaszerű építmény épül. Ennek tetején fenyőtoboz (a halál szimbóluma) áll, amely a sír megrendelőjének portréját védi. A szobor ma már fej nélkül is megőrzött néhány elemet (a tógát, a fasces-szel díszített széket és egy felirat egy részét), amelyekből felismerhető, hogy a megjelenített személy fontos magistratus volt. Az úton tovább haladva eljutsz a temetkezési területre, ahol öt nagy, kiválóan megőrzött családi sírhely áll. A síremlékek, amelyek között test- és hamvasztásos temetkezések is vannak, az 1. és 4. század közötti időszakra datálhatók. Minden családhoz egy kőfallal körülvett terület tartozik, amelyben több családtag sírjai állnak sírkövekkel, oltárokkal és szarkofágokkal.
Egymás után ismerheted fel a Statiusok sírját, a „Degli sconosciuti” (Az ismeretlenek) nevű sírt, amelyet azért neveztek így, mert a sírköveken nincs felirat, a Juliusok sírját, amelyet Poszeidón jelképét, egymásba fonódó delfineket ábrázoló díszes piramis jellemez, a Trebiusok sírját, amelyben az i. sz. 1. és 3. század közötti urnák és szarkofágok sora található, valamint a Cestiusok sírját, amelyet csak részben tártak fel. A Via Giulián maradva, a Via Popone kereszteződésénél római házak maradványainak és két kora keresztény oratóriumnak szentelt régészeti terület található, ahol a falak egy része és a mozaikpadlók is megmaradtak.
Ha tovább mész a Via dei Patriarchin, rábukkansz a város egykori piacaira, valamint a két városfal maradványaira, amelyek a 3. századból és a 4. század végéről származnak.